2015. november 1., vasárnap

November

Eljött ez a gyönyörű hónap... a november.  Nézz körül, nézz szét, nézz az égre, nézz a földre... szemléld meg szépségét...

Ó, November

A szél zörgeti a faleveleket, 
s hozza a hideg havat,
Lehozza a csillagokat.
Elhozza az ünnepeket, a telet.
Elhozza szívembe a melegséget.
Belekap hajamba, s tova halad
Megkerüli a Földet a hatalmasat,
S közben melengeti a szíveket,
Békébe bocsátja a mindenséget.

                                        /saját szerzemény/



2015. október 17., szombat

Egy sodrodó világban

Lépteim lassúak. Egyik lábam - a másik után. Szemem egyetlen messzi ponton ragad meg: az utca sarkán lévő nagy fán, ahol majd be kell fordulnom az utcánkba. S e kis utca, csendes rejtekén bújik meg a hely, melyet otthonomnak nevezek. A hely, ami a mindent jelenti. S hely, ami látta első lépteim, látta első kacagásom, látta könnyáztatta szemeim, otthon , ami mindig itt volt-van s marad nekem. Bárhol otthon lehetünk, az otthon talán nem is egy házat jelent, nem is díszeket, nem tárgyakat, hanem emlékeket, kötődést egy helyhez. Egy helyhez, amit elhagyhatunk, távol kerülhetünk tőle, de szívünk újra - újra rátalál...
Látom, ahogy lépésről lépésre közeleg a fa, ahogy egyre inkább kirajzolódik a körvonala. Ahogy tűlevelei egyre-egyre nagyobbnak tűnnek szemem tükrében. Nem nézek semmit, csak e fenyőcskét ott a sarkon. S közben gondolatok milliói futnak villámként át rajtam...
 Ésszel fel nem fogható számomra, szemmel láthatatlan, s kézzel érzékelhetetlen, hogy e nagy s a mindenséghez képest mégis oly csekély kis Földön, miért így vannak a világ dolgai. Miért? Nem tudhatom, csak találgatni tudom...

Az emberek célirányosan haladnak, mindenki azért megy valahova, mert ott van dolga, és mégis sokan tévelyegnek az utcák közt a maguk kis gondolataival.
S annyi nyűge-baja van a világnak... természeti problémák, globális felmelegedés, politikai nézeteltérések, éhínség, rossz körülmények, tudomány által megválaszolatlan kérdések, orvostudomány által nem ismert ellenszerek stb. stb... Dolgok, melyek ellen tenni kell! S melyekért sok-sok ember tesz is, ha csak naponta egy-egy kis lépést is. De minden lépés lépés, s egyik lépés nélkül sincs egy másik...
S persze a rosszat mindenben megtaláljuk, mindig is voltak, és lesznek is problémái a világnak. De miért a rosszat nézzük benne, ha a jót is megláthatjuk? Miért nem a világ csodáival foglalkozunk? Miért nem a jót keressük? A világ csodáit. Csoda bármi lehet. A csoda attól válik azzá, hogy egy egy teljesen apró vagy épp nagy dologban mi leljük meg azt a kincset, azt a dolgot, ami által értékessé, felbecsülhetetlenné válik számunkra. Ahogy életünkben, a világban is ezt kell keresni szerény véleményem szerint. S, hogy megleljük a mi csodánkat... nem kell szó, nem kell gazdagság, nem kell hatalom, csak szeretet, jóindulat kell.
Mert a világ sosem lesz tökéletes, mindig lesz rossz is, de csak tőlünk függ, hogy mi így is szépnek lássuk, így is lássuk meg  benne a "mi csodánkat".






"Csak amikor elég sötét van, látod meg a csillagokat."

Martin Luther King

2015. szeptember 26., szombat

Itt van az ősz, itt van újra...

Nyár végén, bár még augusztus volt, néha már gondoltam arra, hogy hamarosan el jön az ősz és elkezdődik újra az iskola, és lassan a rövidnadrágokat, szoknyákat, pólókat, meleg hosszú nadrágok, pulcsik váltják fel. A felhőtlen, gondtalan nyár után jön egy kemény munkával teli év. De egész gyorsan beköszöntöt az ősz, talán nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan el jön. Vannak, akik komor évszaknak mondják, de szerintem olyan csodálatos. A levelek bordóba-sárgába-barnába öltöznek át, s a szél fújja őket össze-vissza. Más az ég, más a föld, más a levegő. Egy más világ jő az ősszel. S nincs is jobb bekuporogni az ablak melletti fotelbe egy meleg teával a kezünkben, a bent melegségéből kinézni az ablakon, nézni a kerti fák lehulló leveleit, az ablakon leguruló esőcseppek sokaságát.

Meg olyan jó egy gumicsizma... arra emlékeztet, amikor kicsiként imádtam belegázolni a legnagyobb pocsolyákba...

 

Mert néha jó, ha esik az eső...és széttárt kézzel...az eget nézve... esőcsepp hull az arcunkra...




"Az ősz a kedvenc évszakom. Szeretem, amikor a levelek vörösbe és narancsba fordulnak. Gyönyörű látványt nyújtanak a holdfényben, és elképesztő változáson esnek át. A tavaszi és a nyári zöldellés csak árnyéka a fák igazi valójának, ez a buja színvilág igazi csoda, és minden áldott évben bekövetkezik, amikor az éjszakák egyre hidegebbek lesznek. Mintha ezekkel a tüzes színekkel kárpótolnák, hogy eltűnik a meleg."


2015. szeptember 5., szombat

Előttem áll...

Öröm

Egyik pillanatban elkap,
 s magával ragad,
 fel felé húz, ajkaimat mosolyra görbíti,
Szememet csillogással tölti ki.
Egyszer csak jön,
 s egyszer csak elmegy
S helyébe könnyek lépnek.
De újra-újra rám talál,
vissza jön, s eltölti szívem minden darabját...
                                                   /saját szerzemény/




E szép képekkel végleg elbúcsúzom a nyártól. Fájdalmas búcsú ez, mert sok munka lép a pihenés helyébe. De egy szép nyár után az ember úgy érzi, nincsenek ellőtte akadályok, csak meghódításra váró célok. Előttem egy nehéz év áll, de talán a nehézségétől még szebbé válik szememben, s épp ezért ki szeretném élvezni minden pillanatát.

A kihívás összpontosításra ösztönöz, arra, hogy csináljunk bármit, a legjobbat hozzuk ki magunkból.

A kihívások azért vannak, hogy tanítsanak nekünk valamit, erősebbé tegyenek és megingassák azzal kapcsolatos hiedelmeinket, hogy mit vagyunk képesek legyőzni és mit nem. Amikor megértjük, milyen célt szolgál az előttünk álló kihívás, akkor feltárul előttünk az igazság: akadályok nem léteznek, csak lehetőségek, melyek által fejlődni tudunk.


2015. augusztus 22., szombat

Emlékek Merengő

A semmiből jönnek, és a semmibe tartanak... Csak néhány másodpercig él a szívemben, csak egy szempillantásig látom magam előtt, de mégis mintha újra ott lennék, mintha újra élném.

Érdekes dolog ez az emlékezés. Nem igazán tudom, hogy mikor, miért törnek fel bennem régi emlékeim. S talán nincs is rá magyarázat. Elég egy kép, egy ember, egy hang, egy ismerősen csengő mondat... elég egy pillanat.

A jelenben élünk, a jelent alakítjuk, változtatjuk, próbálunk minden percet kiélvezni ennek a különleges dolognak... a most-nak, a pillanatnak. S miért különleges? Mert észre sem vesszük és már el is múlt. A jelennek ebben rejlik a varázsa.
A jövő ismeretlen számunkra. Nem tudjuk mit rejt, hová visz bennünket, mit tartogat. Meglepetéseket, könnyeket, örömöket... Folyamatosan fent tartja kíváncsiságunk... Vajon mi lesz? A jövőnek ebben rejlik a varázsa.
S a múltat emlékképeinkben őrizzük... néha-néha eszükbe jutnak s felelevenítjük őket. Tanulunk belőlük, elmosolyodunk, ha rájuk gondolunk. Mert a jóra kell emlékezni, a jót kell mindig magunkba szívni. A Múlt varázsa ebben rejlik, a megismételhetetlenségében.

Bennem valahogy erős "képesség" ez az emlékezés. Az életben sok-sok pillanatnál éreztem azt a bizonyos " beégőedést". Azt az érzést, amikor, mintha a pillanat lelassulna, az öröm eltöltené egész lényemet, úgy, mintha boldogabb már nem lehetnék, s a szemeim "lefotózzák" a látottakat. E képzeletbeli képek forognak állandóan fejemben, s mindig úgy érzem, nem felejtem el őket sohasem...




Az emlékek: fenséges költészet, ha eleven boldogságunkra emlékeztetnek, de perzselő fájdalom, ha behegedt sebekhez érnek.

2015. augusztus 20., csütörtök

Nyaralás...

"Mindenhol jó, de a legjobb otthon" tartja mondás. Én is így vagyok vele, de azért néha ki kell szakadni a megszokott környezetből és világot látni... elcsodálkozni, hogy milyen nagy a Föld, mennyi szép hely, mennyi élmény...






 Meg kell látni mindenben a szépet a jót, mert az élet ezek által válik széppé, így nyílik ki előttünk a világ, s így válik ránk váró felfedezésként ez a bolygó, helyek, emberek... így válik létezésből élet.
A felhőben én egy szivet vélek felfedezni, talán az, talán azért, mert azt akarom látni benne is, mint minden apró mozzanatban... a szeretetet.

 

 De bárhogy is van, az ég kék marad, a fák pedig zöldek... s az idő telik és a

"A vakáció olyan, amilyenné varázsolja az ember."


2015. augusztus 2., vasárnap

Ajándék ötlet

Közeledett anyukám névnapja , sokat gondolkoztam, mit is adhatnék neki. Persze ilyenkor semmi nem jut eszembe, épp ezért ilyenkor általában leülök az asztal elé s nézem, hogy milyen dolgok állnak rendelkezésemre az ajándék készítéshez. Egy befőttes üveg, festékek, torta papír... fejemben össze-vissza tekeregtek a fogaskerekek, eleinte nyikorgósan, aztán egyre gyorsabban s a végén már nem is lehet megállítani őket...






Alapanyagok:

 
A befőttes üveget először befestettem egy alapozó festékkel. Erre azért van szükség, mert így a fehér selyem fényű festékből nincs szükség olyan sokra, mégis ugyanazt a hatást kapjuk. Ha nem rendelkezünk ilyennel, ezt a lépést akár ki is hagyhatjuk.Szivaccsal, nyomkodós mozdulatokkal fedtem be, mert így egy egységes sima fehér felületet kaptam. Azért volt jobb ez a módszer, mert ha ecsettel festettem volna, akkor kis csíkok lettek volna benne, s úgy nem lenne meg a szép összehatás. ( Bármilyen szivacs megteszi, én pl. egy mosogató szivacsot vágtam apró kis kockákra, s annak a puhábbik oldalával dolgoztam. )


 Megvártam a teljes száradást, majd fehérre festettem.Itt is szivaccsal dolgoztam.


Aztán megvártam, míg majdnem teljesen megszárad. S utána egy téglalap alakú tortapapír díszes szélét levágtam s rányomtam az üvegre, oda ahová majd a mintát szerettem volna. Nem ragasztottam rá, hiszen ezt majd a végén le kell venni róla. S mivel egy icipicikét még ragadt az üveg, ez a helyén tartotta. De ne tegyük rá rögtön a fehér festékre, mindenképpen várjunk egy kicsit. Aztán egy másik szivacsot bemártottam a lila festékbe s a tortapapírt segítségével lila mintát kaptam az üvegen. Még a lila festék száradása előtt lehúztam a tortapapírt, ami könnyedén le is jött.




S már csak a tetejét dekoráltam, így használhatjuk dobozkának is, de ha levesszük a tetejét akár mécses tartó is lehet belőle, csodaszép fényt ad...



Névnapra

"Nevetés s öröm borítson,
Sok szerető szem figyeljen,
Lépteid angyalok kísérjék,
Egészséged óvják, védjék.
Boldogság töltse szivedet.
Névnapodon így köszöntlek."
                    /saját szerzemény/


2015. augusztus 1., szombat

Vintage varázslat

Lágy sugarakat vet rám a nap a magasból, jólesően csiklandozza az arcomat. Nincs az a nagy kánikula, olyan tökéletes ez az idő egy kis kinti fotóstúdió berendezéséhez. Nagyobbnál nagyobb dobozokkal megyek föl-le a lépcsőn, elrendezek mindent. Fényképezőgép állvány, fényképező gép, pasztell színek, friss levegő, szebbnél szebb apróságok... . Nem véletlenül mondják, hogy a fotózás művészet, melynek csínját-bínját időről időre igyekszem elsajátítani.














„Egy igazi, nagy képnek azt kell kifejeznie, amit az ember mélyen, legbelül érez arról, amit le akar fényképezni, hogy e módon igazán kifejezhesse azt, amit az életről érez.”
                     / Ansel Adams /


2015. július 28., kedd

Merengés egy borús nyári napon

Szemeimet kinyitom... S szép lassan elsétálok az ablakhoz. Kitekintek rajta, a tájat most esőcseppek elmosódottságában látom. Borús odakint az ég, nem látni a nap lágy sugarait a komor, szürke felhőktől, de nekem ez a látvány mégis olyan szép. Pizsamában állva az ablak előtt nézek, figyelek mindent odakint. Figyelem a kint békéjét, nyugalmát, tökéletességét. A harmatcseppek, amik valószínűleg az éjszakai záporból maradtak, beborítanak mindent, lágyan, puhán, csendesen. Belepik az ablaküveget, az apró leveleket, az erkélyt... belepik a mindenséget. S én csak állok és nézem csöndesen. Szemeimből sugárzik az öröme annak, hogy most nem kell sietnem sehová, hogy ma békésen álldogálhatok hosszú perceket a természet apróságainak megfigyelésével. Nem kell kapkodni, nem kell elérni a buszt, nem kell dolgozatokra gondolni... Csak élni a pillanatnak...
Elindítok egy számomra kedves zenét... leülök az ágy szélére s mélyen elgondolkozom... elmerengek a világon, a dolgokon, melyeket nem értek, melyekre talán senki sem tud magyarázatot, s melyek mégis úgy foglalkoztatják kíváncsiságomat...

Az első, ami mindig eszembe jut, nem tudom mily oknál fogva, de az, hogy valahol messze-messze tőlem e szerény s csendeske pillanatban, vajon valaki ugyanerre gondol e amire én? És ő vajon hol van, vajon hogy hívják, vajon milyen ember... vajon...
S aztán magával ragad a kíváncsiság, gondolataim csak peregnek, akár csak az esőcseppek az ablaküvegen.

Vajon mi vezérel bennünket életünk során? Mi vezérli személyiségünk kialakulást? Életünk? De nem személyiségünk alakítja életünket? Miért vagyunk azok, akik vagyunk? Miért hiszünk? Milyen erőből fakad a hitünk? Vajon csak annyi volna az élet, amennyit életünk során látunk belőle, vagy… van az után is?  Miért van sok olyan kérdésünk, melyre ez a modern technológia, tudomány nem képes választ adni? Valószínűleg, mert az élet nem kísérleteken, szabályosságokon alapul. Valami sokkal nagyobb vezérli. S hogy lehet ezt az elméletet igazolni? Mi a szeretet? Látod? Hallod? Ízleled? Nem. Mégis létezik. Nem irányítható. Nem tudod megmagyarázni, hogy kit szeretsz, azt sem, hogy miért. Hisz ha valakit igazán szeretünk, nem tudjuk elmondani, mely tulajdonságai miatt, őt, az egészét szeretjük minden hibájával együtt. Pedig minden embernek vannak rossz és jó tulajdonságai mégsem szeretünk a világon mindenkit, hisz nem is ismerünk mindenkit. Mi a hit? Mi a remény? Olyan erő, amely egyik legjobb tulajdonsága az embereknek, elérhetsz vele bármit, ha hiszel benne... ha kitartasz mellette... ha teszel érte... ha végsőkig reménykedsz benne... Hit, remény, szeretet. Nagy szavak ezek. Szorosan egybefüggnek, de tudományosan csak egy-két hormont jelent, melyek fel-le szaladgálnak bennünk. Vajon ennyire egyszerű lenne?...nem, biztosan nem…

S itt van ez a zene dolog... Másképp hat ránk mint a szavak, másképp, mint egy érintés... másképp, mint bármi más... s e gondolatok már el is vesznek, mert a zene, melyet kis szobámba elindítottam teljesen átjár, ritmusára ver a szívem... s már nem is tudom min gondolkodtam, mert eggyé válok a zenével s érzem ahogy feltölti minden porcikám......






Az idő (...)
túl lassú azoknak, akik várnak,
túl gyors azoknak, akik félnek,
túl hosszú azoknak, akik gyászolnak,
túl rövid azoknak, akik örvendnek.
Ám azoknak, akik szeretnek,
az idő nem számít.

                                  /Henry Van Dyke/


2015. július 12., vasárnap

Könyvek birodalmában

Amikor felső tagozatba léptem át, negyedik év végén, a tanítóink készítettek egy kis osztályleírást. Nálunk ez úgy történt, hogy mindenkiről írtak egy pár sort az alapján, hogy mi volt rá a jellemző... kis "beceneveket" adtak ezek alapján a leírásban... volt mindenféle professzortól kezdve a táncoló pingvinig... Én A könyvek hercegnője aranyos kis jelzőt kaptam. Kiskoromban imádtam a meséket, anyukám esténként mindig felolvasott egy mesét, vagy épp regényekből részleteket... Talán épp ezért szeretem ennyire a könyveket. Aztán jött egy hosszabb-rövidebb időszak, amikor inkább a kötelező olvasmányokon járt csak a fejem. A kötelező szó valahogy nem volt szimpatikus nekem. Mert az a fajta ember vagyok, aki mindent a lehető legtisztább szívvel tesz, egészen a kötelező szó kiejtéséig. Épp ezért, ezt a szót nem mondogatták nekem soha, én megcsináltam a dolgokat nem kellett kényszeríteni engem tanulásra vagy egyéb dolgokra, a lelkiismeretemre hagyatkoztam. Na, de ez a kötelező, akkor egy rövidebb időre elvette a kedvemet a könyvek varázslatos világától. Két - három éve azonban újra dúl a szerelem a könyvek iránt. S talán mostanság erősebb, mint valaha. Sorra olvasom-olvasom a könyveket. A szereplők érzelmeiket, történetüket s világukat átélve lesem a sorokat. Átszellemülve ebbe a csodás birodalomba... A könyvek rejtélyes birodalmába...

Azt hiszem ráleltem a megfejtésre, hogy miért szeretünk olvasni...
El képzelted már, hogy milyen lenne egy másik emberfejével gondolkodni, élni? Milyen lenne ha kiléphetnél az örökös körforgásból... visszatérnél a múltba elegáns ruhákat öletnél... milyen lenne ha a jövő titkaiban búvárkodnál... milyen lehet egy icipicit más embernek lenni?

Az olvasás és a filmnézés közt alapvetően egy különbséget vélek felfedezni...
A különbség a kettő között az, hogy a filmet elénk rakják... valaki elképzelésit ábrázolja, de nem a mienket. Míg a könyv, bár szintén egy elkészült történetet látunk magunk előtt, ám  mégis más, mi képzeljük el a szereplőket... s bele is képzelhetjük magunkat a szereplő helyébe...
Ha fognánk 10 embert, teljesen függetlenül attól, hogy ennek a tíznek azonos az érdeklődése vagy teljesen különböző, mindegyikük máshogy látja majd a könyvet, a szereplőt, a történetet, az érzéseket... Ez nem véletlen. A képzelőereje mindenkinek más. S ezt a gyönyört a film bármilyen jó is, soha nem fogja tudni vissza adni...








Az életet a valóságban nem lehet megváltoztatni, csak a könyvekben. Csak ott lehet mindent eltörölni egyetlen szóval. Felszabadulni a dolgok súlya alól. Meg nem történtté tenni az aljasságokat, kilépni a világból, máshová varázsolni magunkat.

Az élet nagy kérdéseire leginkább mégis a könyvekben találhatunk választ.

Egy igazi könyvszerető ember nemcsak olvassa a könyvet. Hanem szereti is.

A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.