Merengés egy borús nyári napon

Szemeimet kinyitom... S szép lassan elsétálok az ablakhoz. Kitekintek rajta, a tájat most esőcseppek elmosódottságában látom. Borús odakint az ég, nem látni a nap lágy sugarait a komor, szürke felhőktől, de nekem ez a látvány mégis olyan szép. Pizsamában állva az ablak előtt nézek, figyelek mindent odakint. Figyelem a kint békéjét, nyugalmát, tökéletességét. A harmatcseppek, amik valószínűleg az éjszakai záporból maradtak, beborítanak mindent, lágyan, puhán, csendesen. Belepik az ablaküveget, az apró leveleket, az erkélyt... belepik a mindenséget. S én csak állok és nézem csöndesen. Szemeimből sugárzik az öröme annak, hogy most nem kell sietnem sehová, hogy ma békésen álldogálhatok hosszú perceket a természet apróságainak megfigyelésével. Nem kell kapkodni, nem kell elérni a buszt, nem kell dolgozatokra gondolni... Csak élni a pillanatnak...
Elindítok egy számomra kedves zenét... leülök az ágy szélére s mélyen elgondolkozom... elmerengek a világon, a dolgokon, melyeket nem értek, melyekre talán senki sem tud magyarázatot, s melyek mégis úgy foglalkoztatják kíváncsiságomat...

Az első, ami mindig eszembe jut, nem tudom mily oknál fogva, de az, hogy valahol messze-messze tőlem e szerény s csendeske pillanatban, vajon valaki ugyanerre gondol e amire én? És ő vajon hol van, vajon hogy hívják, vajon milyen ember... vajon...
S aztán magával ragad a kíváncsiság, gondolataim csak peregnek, akár csak az esőcseppek az ablaküvegen.

Vajon mi vezérel bennünket életünk során? Mi vezérli személyiségünk kialakulást? Életünk? De nem személyiségünk alakítja életünket? Miért vagyunk azok, akik vagyunk? Miért hiszünk? Milyen erőből fakad a hitünk? Vajon csak annyi volna az élet, amennyit életünk során látunk belőle, vagy… van az után is?  Miért van sok olyan kérdésünk, melyre ez a modern technológia, tudomány nem képes választ adni? Valószínűleg, mert az élet nem kísérleteken, szabályosságokon alapul. Valami sokkal nagyobb vezérli. S hogy lehet ezt az elméletet igazolni? Mi a szeretet? Látod? Hallod? Ízleled? Nem. Mégis létezik. Nem irányítható. Nem tudod megmagyarázni, hogy kit szeretsz, azt sem, hogy miért. Hisz ha valakit igazán szeretünk, nem tudjuk elmondani, mely tulajdonságai miatt, őt, az egészét szeretjük minden hibájával együtt. Pedig minden embernek vannak rossz és jó tulajdonságai mégsem szeretünk a világon mindenkit, hisz nem is ismerünk mindenkit. Mi a hit? Mi a remény? Olyan erő, amely egyik legjobb tulajdonsága az embereknek, elérhetsz vele bármit, ha hiszel benne... ha kitartasz mellette... ha teszel érte... ha végsőkig reménykedsz benne... Hit, remény, szeretet. Nagy szavak ezek. Szorosan egybefüggnek, de tudományosan csak egy-két hormont jelent, melyek fel-le szaladgálnak bennünk. Vajon ennyire egyszerű lenne?...nem, biztosan nem…

S itt van ez a zene dolog... Másképp hat ránk mint a szavak, másképp, mint egy érintés... másképp, mint bármi más... s e gondolatok már el is vesznek, mert a zene, melyet kis szobámba elindítottam teljesen átjár, ritmusára ver a szívem... s már nem is tudom min gondolkodtam, mert eggyé válok a zenével s érzem ahogy feltölti minden porcikám......

Az idő (...)

túl lassú azoknak, akik várnak,

túl gyors azoknak, akik félnek,

túl hosszú azoknak, akik gyászolnak,

túl rövid azoknak, akik örvendnek.

Ám azoknak, akik szeretnek,

az idő nem számít.

                                  /Henry Van Dyke/