Érdekes dolog ez az emlékezés. Nem igazán tudom, hogy mikor, miért törnek fel bennem régi emlékeim. S talán nincs is rá magyarázat. Elég egy kép, egy ember, egy hang, egy ismerősen csengő mondat... elég egy pillanat.
A jelenben élünk, a jelent alakítjuk, változtatjuk, próbálunk minden percet kiélvezni ennek a különleges dolognak... a most-nak, a pillanatnak. S miért különleges? Mert észre sem vesszük és már el is múlt. A jelennek ebben rejlik a varázsa.
A jövő ismeretlen számunkra. Nem tudjuk mit rejt, hová visz bennünket, mit tartogat. Meglepetéseket, könnyeket, örömöket... Folyamatosan fent tartja kíváncsiságunk... Vajon mi lesz? A jövőnek ebben rejlik a varázsa.
S a múltat emlékképeinkben őrizzük... néha-néha eszükbe jutnak s felelevenítjük őket. Tanulunk belőlük, elmosolyodunk, ha rájuk gondolunk. Mert a jóra kell emlékezni, a jót kell mindig magunkba szívni. A Múlt varázsa ebben rejlik, a megismételhetetlenségében.
Bennem valahogy erős "képesség" ez az emlékezés. Az életben sok-sok pillanatnál éreztem azt a bizonyos " beégőedést". Azt az érzést, amikor, mintha a pillanat lelassulna, az öröm eltöltené egész lényemet, úgy, mintha boldogabb már nem lehetnék, s a szemeim "lefotózzák" a látottakat. E képzeletbeli képek forognak állandóan fejemben, s mindig úgy érzem, nem felejtem el őket sohasem...
Az emlékek: fenséges költészet, ha eleven boldogságunkra emlékeztetnek, de perzselő fájdalom, ha behegedt sebekhez érnek.
