S fejemben huncutul kergetőznek gondolataim, olyan szépek, s olyan kellemesek, s néha-néha már elhiszem, hogy valóság, hogy ha kinyitom szemeimet minden, pontosan úgy lesz, mint vad képzeletemben. Aztán percekig élvezem ezt a kis álmodozást, ezt az időt, míg mindent én alakítok, míg nem függnek senkitől a dolgok, a gondolatok, míg minden csak jó lehet. S aztán kinyitom szemeim, de én csak az ágyon fekszem szobám falai közt, a zene hatja át a tér minden szegletét, de szívem darabkáitól oly messze van a hang.
Szemeimből apró könnyek szakadnak ki, küszködöm, hogy ne törjenek elő, de már ekkor érzem, a könnycseppek patakként hagyják el arcomat. Lassanként elárasztják rózsaszín párnám minden szegletét. Talán így ázott el az én kis rózsaszín világom is, s lett helyette könnyáztatta valóság. Pedig semmi rossz nem történt velem, átgondolva minden csodás, csak rádöbbentem, hogy egyszer fel kell nőni. Van, amikor döntéseinket már nem változtathatjuk meg, amikor már nem szaladhatunk minden problémával a szüleinkhez, amikor tetteinknek mi magunk vállaljuk a következményeit, amikor szívünk és agyunk nem ugyanazt diktálják, s választani kell, melyik szerint cselekedjünk, melyik szerint éljünk.
"A jövő nem egy hely, ahová tartunk: él már a jelenben is, a fejünkben, gondolatként. A jövőt mi hozzuk létre, de közben máris alakít bennünket. A jövő a jelenünket formáló fantáziavilág."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése