Merengés egy borús nyári napon

Szemeimet kinyitom... S szép lassan elsétálok az ablakhoz. Kitekintek rajta, a tájat most esőcseppek elmosódottságában látom. Borús odakint az ég, nem látni a nap lágy sugarait a komor, szürke felhőktől, de nekem ez a látvány mégis olyan szép. Pizsamában állva az ablak előtt nézek, figyelek mindent odakint. Figyelem a kint békéjét, nyugalmát, tökéletességét. A harmatcseppek, amik valószínűleg az éjszakai záporból maradtak, beborítanak mindent, lágyan, puhán, csendesen. Belepik az ablaküveget, az apró leveleket, az erkélyt... belepik a mindenséget. S én csak állok és nézem csöndesen. Szemeimből sugárzik az öröme annak, hogy most nem kell sietnem sehová, hogy ma békésen álldogálhatok hosszú perceket a természet apróságainak megfigyelésével. Nem kell kapkodni, nem kell elérni a buszt, nem kell dolgozatokra gondolni... Csak élni a pillanatnak...
Elindítok egy számomra kedves zenét... leülök az ágy szélére s mélyen elgondolkozom... elmerengek a világon, a dolgokon, melyeket nem értek, melyekre talán senki sem tud magyarázatot, s melyek mégis úgy foglalkoztatják kíváncsiságomat...

Az első, ami mindig eszembe jut, nem tudom mily oknál fogva, de az, hogy valahol messze-messze tőlem e szerény s csendeske pillanatban, vajon valaki ugyanerre gondol e amire én? És ő vajon hol van, vajon hogy hívják, vajon milyen ember... vajon...
S aztán magával ragad a kíváncsiság, gondolataim csak peregnek, akár csak az esőcseppek az ablaküvegen.

Vajon mi vezérel bennünket életünk során? Mi vezérli személyiségünk kialakulást? Életünk? De nem személyiségünk alakítja életünket? Miért vagyunk azok, akik vagyunk? Miért hiszünk? Milyen erőből fakad a hitünk? Vajon csak annyi volna az élet, amennyit életünk során látunk belőle, vagy… van az után is?  Miért van sok olyan kérdésünk, melyre ez a modern technológia, tudomány nem képes választ adni? Valószínűleg, mert az élet nem kísérleteken, szabályosságokon alapul. Valami sokkal nagyobb vezérli. S hogy lehet ezt az elméletet igazolni? Mi a szeretet? Látod? Hallod? Ízleled? Nem. Mégis létezik. Nem irányítható. Nem tudod megmagyarázni, hogy kit szeretsz, azt sem, hogy miért. Hisz ha valakit igazán szeretünk, nem tudjuk elmondani, mely tulajdonságai miatt, őt, az egészét szeretjük minden hibájával együtt. Pedig minden embernek vannak rossz és jó tulajdonságai mégsem szeretünk a világon mindenkit, hisz nem is ismerünk mindenkit. Mi a hit? Mi a remény? Olyan erő, amely egyik legjobb tulajdonsága az embereknek, elérhetsz vele bármit, ha hiszel benne... ha kitartasz mellette... ha teszel érte... ha végsőkig reménykedsz benne... Hit, remény, szeretet. Nagy szavak ezek. Szorosan egybefüggnek, de tudományosan csak egy-két hormont jelent, melyek fel-le szaladgálnak bennünk. Vajon ennyire egyszerű lenne?...nem, biztosan nem…

S itt van ez a zene dolog... Másképp hat ránk mint a szavak, másképp, mint egy érintés... másképp, mint bármi más... s e gondolatok már el is vesznek, mert a zene, melyet kis szobámba elindítottam teljesen átjár, ritmusára ver a szívem... s már nem is tudom min gondolkodtam, mert eggyé válok a zenével s érzem ahogy feltölti minden porcikám......

Az idő (...)

túl lassú azoknak, akik várnak,

túl gyors azoknak, akik félnek,

túl hosszú azoknak, akik gyászolnak,

túl rövid azoknak, akik örvendnek.

Ám azoknak, akik szeretnek,

az idő nem számít.

                                  /Henry Van Dyke/

Könyvek birodalmában

Amikor felső tagozatba léptem át, negyedik év végén, a tanítóink készítettek egy kis osztályleírást. Nálunk ez úgy történt, hogy mindenkiről írtak egy pár sort az alapján, hogy mi volt rá a jellemző... kis "beceneveket" adtak ezek alapján a leírásban... volt mindenféle professzortól kezdve a táncoló pingvinig... Én A könyvek hercegnője aranyos kis jelzőt kaptam. Kiskoromban imádtam a meséket, anyukám esténként mindig felolvasott egy mesét, vagy épp regényekből részleteket... Talán épp ezért szeretem ennyire a könyveket. Aztán jött egy hosszabb-rövidebb időszak, amikor inkább a kötelező olvasmányokon járt csak a fejem. A kötelező szó valahogy nem volt szimpatikus nekem. Mert az a fajta ember vagyok, aki mindent a lehető legtisztább szívvel tesz, egészen a kötelező szó kiejtéséig. Épp ezért, ezt a szót nem mondogatták nekem soha, én megcsináltam a dolgokat nem kellett kényszeríteni engem tanulásra vagy egyéb dolgokra, a lelkiismeretemre hagyatkoztam. Na, de ez a kötelező, akkor egy rövidebb időre elvette a kedvemet a könyvek varázslatos világától. Két - három éve azonban újra dúl a szerelem a könyvek iránt. S talán mostanság erősebb, mint valaha. Sorra olvasom-olvasom a könyveket. A szereplők érzelmeiket, történetüket s világukat átélve lesem a sorokat. Átszellemülve ebbe a csodás birodalomba... A könyvek rejtélyes birodalmába...

Azt hiszem ráleltem a megfejtésre, hogy miért szeretünk olvasni...
El képzelted már, hogy milyen lenne egy másik emberfejével gondolkodni, élni? Milyen lenne ha kiléphetnél az örökös körforgásból... visszatérnél a múltba elegáns ruhákat öletnél... milyen lenne ha a jövő titkaiban búvárkodnál... milyen lehet egy icipicit más embernek lenni?

Az olvasás és a filmnézés közt alapvetően egy különbséget vélek felfedezni...
A különbség a kettő között az, hogy a filmet elénk rakják... valaki elképzelésit ábrázolja, de nem a mienket. Míg a könyv, bár szintén egy elkészült történetet látunk magunk előtt, ám  mégis más, mi képzeljük el a szereplőket... s bele is képzelhetjük magunkat a szereplő helyébe...
Ha fognánk 10 embert, teljesen függetlenül attól, hogy ennek a tíznek azonos az érdeklődése vagy teljesen különböző, mindegyikük máshogy látja majd a könyvet, a szereplőt, a történetet, az érzéseket... Ez nem véletlen. A képzelőereje mindenkinek más. S ezt a gyönyört a film bármilyen jó is, soha nem fogja tudni vissza adni...

Az életet a valóságban nem lehet megváltoztatni, csak a könyvekben. Csak ott lehet mindent eltörölni egyetlen szóval. Felszabadulni a dolgok súlya alól. Meg nem történtté tenni az aljasságokat, kilépni a világból, máshová varázsolni magunkat.

Grégoire Delacourt

Az élet nagy kérdéseire leginkább mégis a könyvekben találhatunk választ.

Vámos Miklós

Egy igazi könyvszerető ember nemcsak olvassa a könyvet. Hanem szereti is.

Leiner Laura

A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.

Carlos Ruiz Zafón

A jeles 16

Elérkezik egyszer minden, mert az idő múlik, s nincs kard mi megállítaná, nincs erő, ami hátráltathatná. Gyakran elfelejtjük az adott percet élvezni, ami aztán elszáll s nem jön vissza már. Élvezni kell a pillanatot, élni a percnek, szem előtt tartva a jövőt, s nem feledve a múltat...

Elérkezett az én 16. születésnapom is. S ha kérdezték, hogy hány éves lettem, s kimondtam e nemes számot az emberek tekintetében látni valami egészen különlegeset. Mintha egy percre ők maguk is visszamennének az időben és eszükbe jutna valami halványuló szép emlék. Bizony jeles ez a 16...

Sok-sok szebbnél-szebb ajándék büszke tulajdonosa lettem. Anyukámtól e szépséges  kézzel készített ajándékokat kaptam.

S még sok-sok szép ajándék tulajdonosa lettem... s olyan jól el lett találva minden ajándék, annyira örülök mindegyiknek! S Köszönöm szócskát ismételgetem újra és újra...


"Az igazi ajándék az egyik ember számára a másik ember lehet, a másik szívtől szívig érő szeretete."

/Simon András/